Hogyan kezdődött?

Édesanyám első „tengeres” élménye Görögországban történt, egyedül utazott, de a szívében ott voltam vele. Az Égei-tenger partján fekvő Szaloniki – amit sokan csak Görögország nyugodt, északi csillagának neveznek – különös, mély nyomot hagyott benne. Amikor mesélt róla, a szavai mögött mindig volt valami csendes áhítat, valami olyan rezdülés, amit nem lehet tanítani – csak megélni.

Lenyűgözték a Meteórák égbe nyúló, szinte álomszerű sziklái, azok a misztikus formák, melyek között mintha megállt volna az idő. A város építészete, a régi bizánci templomok és modern terek keveredése különös harmóniával töltötte el. Mesélt a helyiek meleg szívéről, a napsütötte tengerparti estékről, a friss olívás kenyér illatáról és azokról a történetekről, amiket a görög mítoszok rejtettek. Ahogy beszélt, nem csak a helyről mesélt – hanem arról, hogyan talált ott valamit, amit mindig is keresett.

Emlékszem, mielőtt útnak indult, vett egy útikönyvet. Napokon át olvasgatta, és amikor felidézte benne az istenekről és hősökről szóló bekezdéseket, valami különös fény gyúlt a szemében. Szerintem ott, akkor, valahol a sorok között, beleszeretett a görögökbe – nemcsak népbe, hanem lélekbe. Egy érzésbe. Egy világba, ami egyszerre volt múlt és jelen, valóság és legenda.

Egyszer, évekkel később, amikor egy csodaszép tavaszi estén Mihal barátom tavernájában ültünk Poroson – egy apró, mesebeli görög szigeten, ahol a fák árnyékában a tenger morajlása szinte suttog – együtt nézegettük a térképet. Az indulást tervezgettem, mutattam Neki, merre visz majd utam a Karib-tenger felé. Csend volt. A nap már épp elbújt a domb mögött, a levegő tele volt rozmaringgal és a grillezett hal illatával, mikor halkan megszólalt:



„Kisfiam, miért mész olyan messzire? Görögország Európa paradicsoma. A mítoszok, az istenek földje… Én maradnék. Ezt fedezném fel újra és újra.”

Askeli étterem terasza (2017)