A vitorlázás iránti vonzalmam nem egy pillanat szüleménye volt, hanem egy életre szóló érzelem, amely már gyermekként gyökeret vert a szívemben. Emlékszem, egy nyári délutánon, valahol Fonyód környékén, egy nádas mögül bukkant elő egy gyönyörű, kecses vitorlás. Az a kép – ahogy a hajó méltóságteljesen siklik a vízen – örökre belém égett.

Alföldi gyerekként a hajózás világa számomra elérhetetlen álomnak tűnt. A nyarakat a Balaton partján töltöttem, ahol órákig ültem mozdulatlanul, édesapám régi, fekete, nehéz orosz távcsövével figyelve a Balaton hajóit. Volt bennem egy mély, belső vágyakozás – nem csak a vitorlázás, hanem az a szabadság iránt, amit ezek a hajók képviseltek.

2006-ban végre valóra vált az első álmom. Aligában „beköltöztem” egy 25 lábas túrahajóra – innen számítom a hajózást valódi részévé az életemnek. A Balaton lett az első tanárom. Körbe-körbe vitorláztam rajta, eleinte társaságban, majd egyre többször egyedül. Az egyedüllét a fedélzeten nem magány volt, hanem belső utazás – egy különleges kapcsolat a természettel, a széllel, a hullámokkal, és önmagammal.

A belvizek után jöttek a tengerek: Horvátország, Szlovénia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország… majd Norvégia, ahol két hétet hajóztam extrém hideg körülmények között. Az elején mindig mások mellé csapódtam, figyeltem, tanultam, minden lehetőséget megragadtam. Részt vettem versenyeken az Adrián, de valami mégsem volt teljes. A versenyek világa zajos volt, gyors és feszült – nekem ez nem erről szólt. Én csendre vágytam, az elemekkel való összhangra, a víz felett lebegő harmóniára. Egyedül akartam vitorlázni, hosszasan, szabadon.

Ezután jöttek az első szóló utak. Évek teltek el a Földközi-tengeren, két teljes, önálló „nagykör” is mögöttem van. Megtanultam, hogy „a nyugodt tenger nem nevel jó tengerészt” – és valóban, volt részem mindenben: viharokban, hajójavításokban, váratlan fordulatokban. De minden pillanatért hálás vagyok. Mert ezekben a kihívásokban találtam meg önmagam.

Többször átkeltem az Atlanti-óceánon – egyedül. Megjártam a Karib-térséget, a Távol-Keletet, és még sok más helyet, ahol a horizont végtelen és a csend beszédesebb, mint bármi más. Tudtam, hogy ez az én utam. Kerestem egy hajót, amely méltó társam lehet hosszú távon. Egy olyan otthont, amely nem csak erős és megbízható, hanem lelke is van.

2017 márciusában találtam rá Kundalinire – egy Ocean Star 56.1-es vitorlásra. Már az első pillanattól tudtam, hogy ő lesz az. Áprilisban megérkeztem négy bőrönddel, ebből háromba szerszámokat pakoltam. Tomi barátommal együtt vágtunk bele a felújításba. Öt hónapon át fáradhatatlanul dolgoztunk rajta – csiszoltunk, vágtunk, festettünk, cseréltünk. A Kundalini a kezünk alatt újjászületett. Nemcsak hajóvá, hanem otthonná vált – a lelkem egy darabjává.

Szeptember 9-én elindultunk Athénból. A tenger újra hívott: Görögország, Albánia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország… majd Gibraltáron át az óceánra. Marokkó, Kanári-szigetek, Zöld-foki szigetek, és onnan az Atlanti-óceánon keresztül a Karib-térségbe. Martinique, Dominika, Guadeloupe, Antigua, Virgin-szigetek, sorolhatnám... megannyi csoda, táj, barátság és emlék.

A születésnapjaim az utóbbi években rendre a Kundalini fedélzetén értek. Nem volt ez véletlen. A 40. születésnapom például az Atlanti-óceán közepén volt – a szél susogása, a hullámok hangja és a csillagos ég alatt. Ennél méltóbb ünnepet elképzelni sem tudtam volna. Ezek az alkalmak mindig megerősítettek abban, hogy a helyemen vagyok – hogy ott vagyok, ahol élnem kell.

Visszatekintve az elmúlt évekre, tudom: megépítettem a hajót, amire mindig is vágytam. És élem az álmot, amit egykor a parton ülve, távcsővel a kezemben, még csak elképzelni sem mertem.

Az elmúlt két évet Magyarországon töltöttem. Építettem, alkottam, új dolgokat hoztam létre. A szárazföld stabilitása furcsán ismerős és mégis idegen. Azt hittem, lesz időm összeállítani egy valódi, tapasztalaton alapuló képzést – ÉLET A TENGEREN címmel –, de tévedtem. A civilizáció más világ: rabul ejt, sodor, s a nyugalmat, ami a tengeren természetes volt, itt már alig találom. Észrevettem, hogy elkezdtem rohanni.

2024 végén Kundalini visszatért Európába, 7 év kalandozás után ismét Görögországban horgonyzott le – újra itthon van.

Most csendesen pihen, de tudom, hogy érzi: hamarosan ismét szükség lesz rá. 2025 júniusára egy alapos, megérdemelt ráncfelvarráson esik át – megkapja az utolsó technikai fejlesztéseket, régebbi helyett a legmodernebb rendszereket, hogy újra régi fényében tündökölhessen. Mert Kundalini nem csak egy hajó. Ő a szívem, a lelkem, az életem megtestesítője. És én minden porcikámmal szeretném újra ragyogni látni.

Most csak annyit mondhatok: van még egy kis dolgom itt a parton, de mire Kundalini elkészül, már ott leszek. Ott fogok állni a fedélzetén, mezítláb, a korlátnak támaszkodva, a széllel az arcomon. Nem várok tapsot, sem látványt – csak azt a csendes pillanatot, amikor minden újra a helyére kerül. Mert ez a hajó nem csupán üvegszál erősített műanyag, fém és fa – ez a hajó a történetem. A szívem dobbanása a hullámok ritmusára. És tudom, hogy újra együtt indulunk el… tovább.

2025. április

Jó szelet és nyugodt tengert kívánok!

Zsolt kapitány